Az (i) szempont a résztvevői szerepek és az ezekhez kapcsolódó társas viszonyok és viszonyulások diszkurzív konstruálása volt, amelyhez szorosan kapcsolódtak a (ii) szempont kérdéskörei: a) a személyjelölő forma típusa, b) a szemantikai szerepek kidolgozása, c) az igeikonstrukció-típus, illetve d) a személyjelölő deiktikus konstrukciók által aktivált fogalmi tartományok.

Az elemzés első lépéseként annotációs kódokkal láttam el a szövegekben az első és második személyt jelölő nyelvi kifejezéseket, egészen pontosan az egyes szövegszavakat (lásd 8. táblázat: 1. A résztvevők nyelvi megjelenítése kódcsoport). A nyelvi adatok alapján összesen öt fő kódcsoportot hoztam létre: az E/1., E/2., valamint T/1. és T/2. személyjelölések azonosítása magáért beszél, ezeken felül azonban szükség volt azoknak az E/3. illetve T/3. személyű személyjelölések azonosítására is egy külön kódot létrehozni azokra az esetekre, amikor ezek a személyjelölő formák a diskurzuspartner(ek) nem tegező megjelenítését valósították meg (erre azonban csak elvétve volt példa a szövegekben).

A fentebb jelzett a) elemzési szempont sikeres megvalósítása érdekében valamennyi grammatikai szám + személy esetén külön kódot hoztam létre a személyjelölés formai lehetőségeinek az annotálására (pl. az E/1. kódon belül: E/1. személyes névmás, E/1. személyragos ige vagy személyragos főnévi igenév, E/1. birtokos személyjeles főnév). Ezen felül az első személyű személyjelölések esetén ugyancsak külön kódot hoztam létre az E/1. vagy T/1. által megvalósított személyreferencia, illetve az ahhoz kapcsolódó társas attitűd jelölésének árnyaltabb azonosítására: az E/1. személyű kifejezéseknél jelöltem, hogy a megnyilatkozó a személyjelöléssel megvalósít-e deiktikus kivetítést vagy sem (lásd 1.1.2.1. kód); a T/1. személyen belül pedig azt, hogy az adott személyjelöléssel a megnyilatkozó inkluzív, exkluzív vagy virtuális T/1. személyreferenciát valósít meg (lásd 1.2.2.1–1.2.2.3. kódok).

Ezt követően – a (ii) szempont b) kérdéskörét követve – valamennyi annotációs kóddal ellátott kifejezés tekintetében konstrukciós elemzést végeztem. Ennek során nagyban támaszkodtam Horváth–Simon–Tátrai (2022) által bemutatott annotációs protokollra – elsősorban annak alapvető elveire és kategóriáira –, amelyeket azonban az eredeti WebAnno kollaboratív annotációs felületről1 a MAXQDA elemzőszoftverre adaptáltam (lásd Ballagó 2022a: 224).2 Ennek keretei között egyfelől a személyjelölések annotációs címkéin a szoftver úgynevezett kommentablakában feltüntettem, hogy milyen konstrukcióban fordul elő az adott személyjelölő forma: első vagy második személyhez lehorgonyzott igealakok esetében itt tüntettem fel az igealak elsődleges és másodlagos figuráit, személyes névmás esetében azt, hogy milyen igealak milyen figurájaként dolgozódik ki az adott szereplő a névmással, lehorgonyzott nominális esetén pedig a birtokos referenciapont-szerkezet (lásd Langacker 2008: 83–85) többi szerkezettagját tüntettem fel.

Másfelől a (ii) szempont c) kérdéskörének megfelelően az igealakoknak kiosztottam két (indokolt esetben három), a személyjelölés kódjaival átfedésben álló további kódot is (2. A résztvevőket megjelenítő igei konstrukciók típusai kódcsoport): egyrészt az igeidő azonosítására (múlt, jelen és jövő idő; 2.1.1–2.1.3. kódok); másrészt az igemód elemzésére (a kijelentő, felszólító, feltételes, valamint a nyelvi anyag alapján néhány esetben szükségessé váló kötőmód kategóriáival dolgozva; 2.2.1–2.2.4. kódok). Harmadrészt indokolt esetekben a személyjelölő igei konstrukció további grammatikai markereit is annotáltam (2.3. kód).

A (ii) szempont d) kérdésköre mentén a személydeiktikus konstrukciókat – a fentebb ismertetett kódokkal, illetve kommentekkel ellátott adatokat kinyerve – az általuk aktivált fogalmi tartományok tekintetében elemeztem. Ennek keretei között a MAXQDA-n kívül műfaji kategóriánként lemmatizált listákat készítettem a személyhez lehorgonyzott igealakokból és nominálisokból, majd ezeken a végeztem szemantikai és gyakorisági elemzéseket. Fontos, hogy ennek keretei között nem csupán a lemmák jelentését vettem figyelembe, hanem a komplex személyjelölő konstrukció jelentésének a további összetevőit, így például az igei szerkezetek esetében az ugyancsak külön kódolt grammatikai idő és az igemód jelölését, valamint a szemantikai szerepek kidolgozását is. Így a (ii) b) és d) elemzési szempontnak megfelelő kódok nem szerepelnek az 8. táblázatban, hiszen az elemzés ezeken a pontokon nem kódolás útján történt meg.

Az elemzés (iii) szempontja a személyjelölő konstrukciók metapragmatikai tudatoságának a mértéke volt, amit ugyancsak a személyjelölés annotációs címkéivel korábban már ellátott konstrukciókon jelöltem (3. A résztvevőket megjelenítő konstrukciók metapragmatikai tudatossága kódcsoport): azt, hogy a személyjelölés implicit metapragmatikai jelzésként fordul elő (3.1. kód) vagy explicit metapragmatikai jelzés részeként (3.2. kód). A (iv) szempont – vagyis a további explicit metapragmatikai reflexiók, amelyek nem feltétlenül objektiválták személyjelölő formákkal a diskurzus résztvevőit – ugyancsak külön kódcsoportot kaptak (4. További reflexív kontextualizáló részek kódcsoport). Ennek a csoportnak az alkódjait (4.1–4.6. kódok), vagyis a további lehetséges típusait pedig a nyelvi anyag alapján, korpuszvezérelt módon alakítottam ki.

A legnagyobb kihívást az (v) elemzési szempont, vagyis a mezoszintű diszkurzív szerkezeti egységek korpuszbeli azonosítása jelentette, ezeknek ugyanis – a korábbi szempontok nagyobbik részével ellentétben – jórészt nincsenek stabil markerei a formai oldalon. Ezért ebben a tekintetben igen erőteljesen korpuszvezérelten jártam el, és többször is áttekintettem az anyag egy-egy részét, mire kialakultak az elemzés végleges kódjai, amelyeket aztán következetesen alkalmaztam a teljes anyagon, időnként felülbírálva és ezáltal egységesítve a saját magam által korábban kiosztott kódokat. Ennek a többlépcsős folyamatnak a végeredményeként az 5. Szerkezeti egységek kódcsoporton belül végül további három nagy kategória köré szerveződtek a kódok: egyes kódok az értékelések különféle mezoszintű szerkezeti egységeit jelölték (az 5.1. alatti kódok), mások a receptek szerkezeti egységeit (az 5.2. alatti kódok), és ismét más kódok pedig olyan szerkezeti egységeket, amelyek az értékelésekben és a receptekben is előfordulhattak (5.3. beépülő további diszkurzív sémák kód).

Végezetül a (vi) elemzési szempont mentén az annotáció alapegységei a mondatok, illetve tagmondatok voltak (6. Mondatok és kommunikatív cselekvések kódcsoport). Ezeket egyfelől elemeztem abból a szempontból, hogy az adott mondat milyen beszédaktust valósít meg, ezen belül pedig direkt vagy indirekt beszédaktusként jelenik meg az adott kommunikatív cselekvés. Azt is elemeztem továbbá, hogy a direkt (6.1.1.1–6.1.1.5. kódok) vagy indirekt (6.1.2.1–6.1.2.3. kódok) beszédaktust végrehajtó mondat a kommunikációs cselekvések melyik alaptípusát valósítja meg a Searle (1979)-féle cselekvéskategóriák közül (vagyis hogy asszertívum, direktívum, komisszívum, expresszívum vagy deklaráció az adott beszédaktus). Ugyancsak a mondatokat tekintve a kódolás alapegységének, emellett az is annotációs szempont volt, hogy az adott mondat a tudás – cselekvés – érzelem kognitív struktúrái közül melyiket aktiválja (6.2.1–6.2.3. kódok), valamint – ezzel szoros összefüggésben állva – milyen hagyományos értelemben vett mondattípusként, azaz kijelentő, kérdő, felszólító, óhajtó vagy felkiáltó mondatként konstruálódik meg (6.3.1–6.3.5.).